A megemlékezésen részt vett Szeles Szabolcs, Győr alpolgármestere, Jankovics Gyula, a Pozsonyi Magyar Nagykövetség tanácsosa, Horony Ákos, a Szlovák Kormány kisebbségi kormánybiztosa, Forró Krisztián, a Magyar Szövetség országos elnöke, Puha György és Karaffa Attila alpolgármesterek, valamint Pomichal Krisztián, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Felvidék vezetője is.
„Holnap lesz hetvenhét éve, hogy az első szerelvény a diószegi vasútállomásról kigördült, amelynek a vagonjaiban ott voltak a felvidéki magyarok, akiket arra ítéltek, hogy hagyják hátra sokszor családjaikat, ingatlanjaikat, hagyják hátra szülőföldjüket, s kezdjenek egy új életet egy olyan helyen, ahol nem tudták, mi vár rájuk” – emlékezett Forró Krisztián a megrendítő eseményekre. „Nem ők döntöttek így – eldöntötték a fejük felett, a Beneš-dekrétumokra hivatkozva. (…) Szinte minden magyar családot érintett és érint ma is ez az esemény. Hiszen nincs olyan, hogy valakinek az ismeretségi vagy családi körében ne lenne valaki, akit elszakítottak a családjától. Mi erre emlékezünk, bár volt idő, mikor ez tabutéma volt, amikor nem szabadott erről beszélni. De tartozunk a szüleinknek, nagyszüleinknek, hogy megemlékezünk erről az időszakról, hogy ne fordulhasson elő hasonló a jövőben” – mondta el a Magyar Szövetség országos elnöke.
Szeles Szabolcs győri alpolgármester is megidézte az eseményeket.
„A második világégés után eljött a fegyverszünet ideje, majd a béke. (…) A pincékből előbújó civilek hozzáláttak a romok eltakarításának. Az építkezésnek, termelésnek, mivel élni kellett. Élni, és szeretni egy olyan korszak után, amelyben szinte hihetetlennek tűnt egy megszállás, frontok, fenyegetettség nélküli élet. Végre a béke csendjére ébredt a világ, de itt, Közép-Európa e sok szenvedéstől sújtott részein hátra maradtak az aknák. Mert a felvidéki magyaroknak nem a békét hozta el, hanem a jogfosztást, az üldöztetést, majd a kitelepítést” – fogalmazott Szeles Szabolcs.
„A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország korábbi »felbomlasztásáért«. Az Edvard Benes államfő által május és október között életbe léptetett, 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól is. E dekrétum nyomán 1945–46 telén mintegy 43 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol sokszor rabszolgaként bántak velük” – emlékeztetett a győri alpolgármester, hozzátéve, hogy „a cél egyetlen pillanatig sem volt kétséges. A felvidéki magyar közösség felszámolása, gerincének összeroppantása, bármi áron. Ezt a dekrétumokkal, deportálásokkal, lakosságcsere-egyezménnyel, reszlovakizációval kísérelték megvalósítani”. Majd az ezt követő „szlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten, a parlament pedig május 14-én fogadta el. Az első szerelvény Felvidékről 1947. április 12-én indult, amelyet számtalan további követett egészen 1949. június 5-ig. A Felvidékről kitelepített magyarok száma megközelíti a százezer főt. Sokan egyetlen bőrönddel indultak útnak az ismeretlen felé, reménytelenül, egy élet munkáját hátrahagyva.”
„Mesélik, hogy akik Magyarország más tájain kaptak új életet, otthont sokan közülük visszaköltöztek. Vissza a Dunához. A Csallóköz, a Felvidék közelébe. Hogy érezzék az otthont. Hogy lopjanak egy-egy órát a tiltások ellenére, amikor legalább a folyón keresztül integethetnek az ottmaradt ismerősöknek, barátoknak, családtagoknak. Hiszen nincs talán a Csallóközben, és Felvidéken olyan család, aki ne lett volna érintett. Minden családnak volt, van egy története, amiről hallgatni kellett” – mondta el Szeles Szabolcs, majd summázva hozzátette: „Önök itt rendkívül nagy küzdelmet folytatnak. Küzdelmet az összefogásért, a magyarságért, az egységes képviseletért. A megmaradásért. Láthattuk ezt akár a nemrégiben lezajlott szlovák parlamenti választások kapcsán, de a napokban lezajlott államfő választás során is. Ahol a magyar közösség erejét mutatja, hogy önálló elnökjelöltet indított. Talán van ebben sorsszerű. Talán a közös érdek, a szlovák és a magyar nép hite a hagyományos értékrend mellett minden korábbinál nagyobb együttműködésre, és partnerségre ad lehetőséget.
És így talán eljön végre a bocsánatkérés ideje is.
És így talán eljön végre a megbocsájtás ideje is” – fogalmazott.
Karaffa Attila, a szervező Pázmaneum polgári társulás elnöke is szólt az egybegyűltekhez.
„Köszönöm mindnyájuknak, hogy újra eljöttek, hiszen városunk emléknapja is egyben a kitelepített felvidéki magyarok emléknapja. (...) Van miért, van kiért emlékeznünk – minden népnek van egy saját kálváriája. Nekünk, felvidéki magyaroknak, de a dunaszerdahelyieknek is megvan, hiszen a városunkból is több száz embert deportáltak. (...) Sokan emlékeztek a felhívásunkra, többen megjegyezték: »bizony 5-10 kilós csomaggal mehettünk ki Csehországba. Az ottaniak sem tudták, hogy mi nagycsládosok vagyunk, azt hitték, önként jövünk...«”.
Az alpolgármester hozzátette: „nekünk az a feladatunk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk”.
A beszédeket követően a megemlékezők a kegyelet koszorúit helyezték el a kitelepített magyarok dunaszerdahelyi emlékhelyénél.
A programot az MCC diákjainak, Farkas Réka Rebecának és Csikmák Máténak az éneke, illetve szavalata tette méltóságteljesebbé.
(nagy)
Ezt már olvasta?
Már hivatalosan is Bíró Bulcsú az új diákpolgármester
Dr. Hájos Zoltán, városunk polgármestere szerda délután...